Mennyiségzavaros evő vagyok

a D&F szerint. És be kell vallanom, hogy tényleg van benne valami. Eszek olvasás közben, eszek a TV előtt és eszek akkor is amikor nem kell. Pláne most hogy hivatásos naplopó (munkanélküli) vagyok. De nem volt jobb a helyzet akkor sem amikor dolgoztam. Még most is felvillannak bennem olyan képek, amikor a busz indulása előtt még az aluljáróban vettem egy bécsis szendvicset, vagy ami még rosszabb, valami agyonméretezett és cukrozott krémes süteményt. És mindezt tettem azért, mert "még igaz, hogy nem vagyok éhes, de dugóban fogok hazamenni és mire hazaérek éhes leszek, vagy még rosszabb fog történni: már a buszon éhes leszek!!!!". És sajnos az eszembe sem jutott akkor, hogy akár túlélhetem evés nélkül is a hazautat.
Valahogy tényleg úgy vagyunk programozva, hogy ha van mit enni, akkor együk is meg, mert sosem tudni mikor nem lesz mit enni. Biztos vagyok benne, hogy ezek a pszichés dolgok örökölhetőek, és én személy szerint örököltem is a nagyszülőktől. Nyilván nem véletlenül...
Még most sem telhet úgy el rokonlátogatás, hogy ne addig tukmálják az emberre a húsleves, sülthús, süti, stb... kombinációkat, hogy inkább leülünk és eszünk, csak hagyja már abba a tukmálást...
Volt hogy háromszor ettünk húslevest, három különböző rokonnál.

Szóval mennyiségzavaros evő vagyok. Elsőre egyébként a szénhidrátfüggőségre szavaztam volna, de belegondolva a tényekbe, annyira tényleg nem vagyok Ch-függő (már ha megkapom azt a napi kis adagomat belőle). Elő kell kapnom a konyhai mérleget.